Azt hittük, egy nap elég lesz Milánóra és Bergamora. Hajnalban indulás, késő este vissza, közte vélhetően egy isteni pizza, mi az nekünk. Nap végére kiderült, hogy elégnek biztos nem elég.
Ha az első olaszországi utazás, akkor minden bizonnyal Milánó. Hasonlóan vagyunk ezzel mi is, azzal a különbséggel, hogy az utazásba vakmerő módon Bergamot is bezsúfoljuk. A kora reggeli indulás, a Bergamoban ivott, életem legjobb frissen pörkölt kávéja, majd a 45 perces buszút után megérkezünk Milánóba. A buszról leszállva a high fashion világmárkákat felvonultató szűk, kesze-kusza kövekkel kirakott Corso Buenos Aires-ra érkezünk.
Igen, Olaszországban vagyunk. Kék öltönyök, roppanóan fehér ingek, kendők a zakók zsebeiben, elegáns borosta. Az olasz nők ringó csípővel, kötéltáncosokat megszégyenítve egyensúlyoznak magassarkúban a fényesre kopott macskaköveken. A boltok nyitására érünk a még üres bevásárló utcába, a Furla üzletét peckesen ülve védi egy terrier, az eladók a bejárat előtt állva isszák reggeli első kávéjukat.
A kertek iránt érzett megmagyarázhatatlan és őrült rajongásomnak eleget téve a Giardini Pubblici Indro Montanelli parkon vágunk át, ősfákkal, pónikkal, hétköznap olaszosan semmit tevő olaszokkal, és futó, izzadó macsókkal tele.
Innen már csak egy köpés a Dóm, amit éppen utazásunk idején, a turistaszezon előtt renoválnak, mindenhol állványok és lezárt területek. Mindez fel sem tűnik, amikor a Dóm térre érve először engedi magát teljes egészében láttatni a katedrális. A kupolák és tornyocskák több száz évesen is visszatarthatatlanul törnek az ég felé, tekintélyt parancsolva a tér összes, hatalmasságának behódoló épületének és bolhányi bámészkodójának.
A Dóm belsejében tett rövid, a turisták által alkotott akadálypályával nehezített séta legszebb eleme a főoltár és a mellette lévő orgona. Bízva abban, hogy felfelé vezető lépcsőket kevesebben másszák meg, mohón török felfelé, először lifttel, majd a szűk, alig fél méter széles lépcsőkön. Komoly harcot vívva a tériszonyommal és a többi, csuklóból visszafelé, önmagát fotózó turistával, még feljebb és feljebb megyek a csúszós kis fokokon, feljutva a tetőre. Az útikönyvek szerint nem sokszor lehet messzire ellátni, szerencsére mi gond nélkül tudjuk az olaszok által minden lehetséges helyen épített tetőkerteket az illedelmesnél jóval alaposabban megnézni. Jó tanács azoknak, akik hozzánk hasonlóan naivan egy napot szánnak az útra: ne üljünk le a Dóm tetején, könnyen elrepül az a 2-3 óra.
A katedrális után egyértelmű a döntés, ennünk kell. A környező utcák tele éttermekkel, az itthoni éjszakai pizza rendelésekhez szokva szívünkhöz kapunk a pizzák 20-30 eurós árait látva. Persze elegánsan legyintünk, kompenzálva az étterem előtt eltöltött kínos perceket, és belépünk a hűvös lugasba. Megérte, életem legcsúnyább, de legfinomabb pizzáját kapom! Zavartan nézem először. Abban is kételkedem, hogy a Dóm tövében egyáltalán szabad-e ilyen földi dolgokkal foglalkozni, mint az evés, de ha szabad is, ehetek vajon én itt kézzel?! Éppen nyúlok a késemért, számolva a következő fél órában ujjaimra váró fájdalommal, ami a szeletek apró falatokra való felvágásával jár, amikor a szemben lévő asztalnál egy hófehér hajú, idős hölgy biccent lezseren, rám mosolyog a kalapja alatt és óriásit harap a pizzájába. Igen, így jobb.
A pizza és a Dóm okozta gyönyörök után vérszemet kapok, jön a macaronos, pisztáciás és marcipános fagyi, miközben nekiindulunk a környező kis utcáknak a Passage-on át. Párizsi utam óta tudom, hogy nekem egy passage-ban kialakított lakásban kell élnem, más megoldást nem látok. A francia fővárosban ezek a fedett utcák, átkelők mintha kisebbek és romantikusabbak lettek volna, az itteni Passage sokkal inkább lehengerlő és ámulatba ejtő hatalmas belmagasságával, díszes kupolájával és padlójával, elegáns üzleteivel.
A városban tett séta közben megnézzük a Scalát, megfogadjuk, hogy legközelebb kivárjuk a Luini világhírű péksége előtt kígyózó sort, elsétálunk a Palazzo della Ragione lépcsőin ülő ebédelők és az egymásba gabalyodó szerelmespárok előtt, a város egyik talán legdrágább lakóövezetébe érve. Kovácsoltvas kapuk, boltíves árkádok, szemérmetlenül zöld növények. Utunk visszafelé vezet, szinte rohanunk a Bergamoba tartó buszhoz, újabb 45 perc buszozás, majd maga a csoda vár ránk.
Bergamoban már nem csak érzem az emberek viselkedéséből, mozdulataiból, az utcák hangulatából, hogy Olaszországban vagyok, itt már látom is. Hamisítatlan sárga, stukkós ablakú házak, hangos csevegésre született erkélyek. Egy felvonóra szállva messzire ellátni a dombokra, a zöld mezőkre, a foltos tetőkre, a magas, lomhán hajladozó fákra. Egyszerre sajnálom, hogy nem a szüretek idején jöttünk és könnyebbülök meg, hiszen ha ennél is szebb, színesebb és szagosabb lenne ez a város, muszáj volna ideköltöznöm.
Délután mintha tapsra térne vissza az élet, az addig szinte csak turisták uralta utcákat élettel töltik meg az olaszok, mosolyogva, csivitelve. Milánóban ez a családias hangulat mintha kevésbé érződne, itt teljesen magával ragad, csak sodródunk az emberekkel, a véletlentől vezérelve. Nem törődöm a kis templomok nevének kikeresésével, nem törődöm az utcanevekkel, és kicsit sem törődöm az előre eltervezett útvonallal. Csak még több kupolát, boltívet, harsanó zöld lombot, kovácsoltvas teraszt szeretnék látni... Még egy utolsó tészta, még egy utolsó fagyi, immár sokkal olcsóban, ugyanolyan finoman. Amikor a helyiek még csak készülnek az estére, mi már indulunk vissza a reptérre, pontos listával a fejünkben, hogy mit nézünk meg legközelebb. Persze tudjuk, hogy legközelebb is ugyanígy belefeledkezünk Milánó olaszos eleganciájába és abba a kis csodába, amit ők csak Bergamonak hívnak.
A cikket Anna küldte, köszönjük ezt a remek beszámolót!